37.rész Megvilágosodás

" Fény derült a titokra és nem volt mese, el kellett fogadnom az utána történő dolgokat. Tudtam, hogy Harry-nek fog a legjobban fájni, de amikor megtettem azt a dolgot, nem gondolkodtam csak cselekedtem. Egyedül ő lebegett a szemem előtt, egy életre magam mellé akartam láncolni és ha annyi időre nem is, de tizenhét évre sikerült. " - Mia Steff

Nehezen használható végtagokkal követem Harry-t a kivilágított udvarra a nagy üveg ajtón keresztül. Egyből megcsapja bőrömet a nyári langyos szél, amitől enyhén libabőrös leszek. Melleim alatt összefonom karjaimat, miután becsukom az ajtót, majd leülök vele szembe az udvar egyik szegletén lévő pavilonba. Hátát laza mozdulattal veti a pad támlájának, miközben szüntelenül a szemembe néz. Nem tudom mit kezdjek a helyzettel, magatehetetlenül teszem kezeimet az asztalra és halkan felsóhajtok. Tudtam, hogy nehéz lesz vele találkozni, de nem gondoltam, hogy ennyire. Fáj minden egyes alkalommal rá nézni és ha szemeibe pillantok, a szívem egyből összeszorul. Most, hogy a közelemben van, még jobban hiányzik, de nem mondhatom el neki, nem szabad. Sok évvel ezelőtt én utasítottam vissza, én mondtam neki, hogy maradjon Mia mellett és segítsen neki felnevelni az akkor még nemét nem tudható kisbabát, ezáltal most nekem kell két lábon állnom a földön és elfogadnom döntéseim súlyait, amik erősen próbálják megkeseríteni így is romokban heverő életemet, amit ennek a férfinak a hiánya kelt életre. Borzasztó minden nap felvilágosítani magam arról, hogy ő már nem az enyém, csak a fiaink miatt tartjuk a kapcsolatot, semmi más nem köt össze minket. Igaz, egykori barátnőmet nem vette feleségül, de szereti, van egy meseszép lányuk, Amelia, akit szeretek annyira, hogy ne okozzak neki fájdalmat azzal, hogy szétválasztom a szüleit. 

- Biztos minden rendben? - kérdezi Harry félve és az asztalon átnyúlva megfogja egyik kezemet. 

- Biztos - bólintok egy nagyot és mosolyt erőltetek orcámra, majd kezeinkre nézek, ami hatalmas fájdalmat okoz a belsőrészemnek. - Mia miért nem jött? - érdeklődök és az udvaron uralkodó gyenge fény által láthatom szép szemeit, ahogy továbbra is arcomat kémlelik. 

- Direkt nem hívtam - rántja meg a vállát és elengedi kezemet, majd feláll a helyéről és egy gyors, egyben könnyed mozdulattal mellém ül. - Meg ne fázz - veszi le vékony dzsekijét és figyelmesen hátamra teríti, ezáltal érezhetem oly' ismert, kellemes illatát, amit az anyag áraszt magából. 

- Köszönöm - mormolom halkan és elgondolkodok iménti válaszán. - Miért nem hívtad? - lesz rajtam úrrá a kíváncsiság és felé fordulva kezdem el kémleli gondterhelt arcát, ami pillantok alatt válik ilyenné. 

- Figyelj, Ana... - fogja meg mind a két kezemet, ami hirtelen érint és már ellenkeznék kezei mozgása miatt, de amikor könyörgő íriszeibe pillantok, rögvest meggondolom magam. 

- Figyelek - beszélek halkan és legszívesebben megölelném, hogy enyhítsek a gondjain, de nem teszem, gyorsan figyelmeztetem magam a következményre. 

Hosszú ideig csendben marad, látszólag erősen gondolkodik, amit abból tudok meg, hogy rágja alsó ajkát és tördeli ujjait. Ezúttal én fogom meg végtagjait, hogy hagyja abba kínzásukat, amióta ismerjük egymást ez egy megszokott dolog, hogy megállítjuk a másikat ebben a cselekedetben. Lassan emeli rám szemeit, majd halványan elmosolyodik, ahogyan én is. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám és ezt ő nem is tudja. A szívem eszeveszettül kalapál, a belsőm szinte esedezik érintésért és mindent megadnék azért, hogy kezei közé zárhasson és megvédjen minden rossztól. Mindig is ő volt az a személy, aki akár egy simogatással is képes volt megnyugtatni, a pillantásomból megtudta állapítani, hogy mi bántott vagy okozott nekem örömöt és ez minden bizonnyal most is így van. Figyelem, ahogy hosszú ujjait arcomhoz emeli és óvatos simításokat mér rá, akadozva sóhajtok fel, miközben lehunyom szemeimet. Tagadni se tudnám, hogy éhezem az ilyesfajta megnyilvánulásokra a részéről, minden porcikámmal szeretem ezt a férfit. Mikor keze ölébe vándorol, csalódottan emelem rá tekintetemet és figyelem, ahogy lehajtott fejjel piszkálja az ujjain lévő gyűrűket.
- Baj van? - szólalok meg végül, mivel felettébb érdekel, hogy mi az a fontos mondanivalója, amit a gyerekek előtt nem mondhat el.
- Még annál is nagyobb - torzul el az arca és megzuhanva vési tekintetét az enyémbe. - Amelia nem az én lányom - mondja szinte suttogva, mire vállaim egy pillanat alatt leereszkednek, szemeim kétszeresére nőnek és elkap a pánik. - Amikor amnéziába estél és Mia haza ment a szüleihez, akkor összefutott egy régi ismerősével és egy hirtelen gondolat folytán lefeküdt vele. Akkor fogant meg Amelia és megfelelő alkalom volt arra, hogy elhitesse velem, az én gyermekem. Az volt a terve, hogy szétválasszon minket és ez sikerült neki. Tizenhét évet kellett mellette végig szenvednem - vezeti ujjait göndör hajába, fejét hátra veti, miközben én csak megkövülten ülök és próbálom felfogni azt, amit az előbb elmondott.
- És Amelia...? - kezdem el akadozva, majd felállok a helyemről és megsemmisülve járkálok minden felé.
- Nem tudja, nincs erőm elmondani neki - temeti kezei közé arcát és mélyen veszi a levegőt, hogy megtelítődjön tüdeje oxigénnel, ezáltal nyugodtabb legyen.
- Éreztem - jelentem ki hangosabban, mire meglepetten kapja rám tekintetét. - Sötét barna szeme, haja van, az arca egyikőtökre sem hasonlít, teljesen más személyiség, mint ti vagytok - állok meg és magatehetetlenül nézek a ház irányába, ezáltal tökéletesen belátok a megvilágított nappaliba, ahol fiaim és a szóban forgó lány tartózkodik. - Szegény kislány - sóhajtok fel és a szívem összeszorul, ahogy arra gondolok, hogy mit fog tenni, ha idővel megtudja az igazságot.
- Mia-t reggel elküldtem a háztól, nem tudok vele egy légtérben lenni - vált át hangszíne csalódottból mérgessé és szikrákat szóró tekintettel néz az egyik irányba. - Még soha nem vetettem meg egy nőt úgy, mint most őt - szorulnak ökölbe kezei, mire nem bírom tovább és mellé szegődve, erősen megölelem.
Minden gondolkodás nélkül öleli át derekamat és húz közelebb magához, amivel ad egy kis reményt. Reményt ahhoz, hogy még ő is érez valamit irántam és rá kell jöjjek, hogy egyáltalán nem volt neki öröm az élet a vörös hajú nő oldalán. Ugyan úgy szenvedett, mint én, de talán még jobban. Egy olyan kislányt nevelt fel, akit rettentően szeret, de nem a sajátja. Hatalmas atyai szeretettel, gondoskodással nevelte egy felettébb okos és intelligens lánnyá, aki nem tudja az igazat, de hálával tartozik ennek a férfinak. Ez mind a kettőjüknek fordulópont az életükben, ami valószínűleg mindent megfog változtatni. Nem lesz egyszerű és kíméletes, de Amelia-nak meg kell tudnia az igazat, tudatosulnia kell arról, hogy ki az, aki törődik vele és nézi valamibe és ki az, aki egyáltalán nem. Fájni fog neki, persze, hogy így lesz, hiszen olyan embert hisz az apukájának, aki valójában nem az, de elhatározom, hogy mellette leszek és minden erőmmel támogatni fogom, de Harry-t is. Talán egész eddigi idő alatt most van a legnagyobb szükségem rá és én hűségesen leszek a támasza ameddig csak kell.
- Minden rendben lesz, Harry, mellettetek leszek mindig - biztosítom és lassan simítok végig széles hátán.
- Kérhetek valamit? - távolodik el tőlem és hatalmas szemeit könyörgően vetíti rám, mire egyből bólintok. - Mellettem leszel, ha elmondom a lányomnak az igazat? - kérdezi, mire ismét bólintok és melegség jár át, amiért a kiderültek után is hűségesen nevezi a lányának Amelia-t.
- Mindig melletted leszek - suttogom és homlokomat az övének döntöm, minden félelmem elszáll, amikor meglátom, hogy lehunyja szemeit és hangosan felsóhajt.
- Köszönöm - emeli fel kobakját és egy halvány mosoly kíséretében csókot lehel fejem búbjára. - Olyan jó itt vagy velem...így - mutat végig rajtunk, mire ténylegesen is megnyugszom, egy csöppnyi kételyem sincs afelől, hogy még mindig szeret.
Tizennyolc évet vártam erre a pillanatra, arra, hogy megtapasztaljam a remény apró szikráját, ami meg is történik. Elkap a régi érzés, amit mindig akkor éreztem, ha a közelében voltam, de ahogy akkor a szavak nem értek sokat, most ezeknek van a legnagyobb jelentősége. Ez a röpke néhány perc életet lehel belém és gondolkodhatok azon, hogy innen merre és hogyan tovább. Van értelme az álmaimnak, amiket már hosszú ideje dédelgetek, amiknek nem találtam jelentőségét, de most annál is jobban.
- Gyere, menjünk be - fogom meg kezét és felállok, majd megvárom, hogy ő is így tegyen.
Akár egy gyámoltalan kislány, úgy fogom végtagját, olyan mintha attól félnék, hogy egy szempillantás alatt eltűnik. Ahogy kinyitja az ajtót, engedelmesen előre enged, amit egy szerény mosollyal köszönök meg neki, majd az ajkaimon lévő görbület még nagyobb lesz, amikor meglátom fiaimat és Amelia-t a kanapén ülve bőszen nevetni. Vidámságuk bezengi az egész házat, ami felettébb jó érzéssel tölt el, régen volt ilyen melegség a belsőmben. Fejemet Harry vállának döntöm és úgy nézem a három fiatalt, akik előtt tálalva van még az egész élet, muszáj nekik boldognak lenni ahhoz, hogy megtudjanak birkózni a jövőben elébük állított akadályokkal. Nevetésük elcsendesül, amikor párosunkra néznek, ami elborzaszt, de ahogy mind a hárman elégedetten elmosolyodnak, magamban hangosan felsóhajtok.
Az étkezőasztalnál ülve esszük az általam készült vacsorát, miközben csendesen beszélgetek Harry-vel, olykor gyermekeink eszmecseréjét hallgatjuk végbe, ami teljességgel feldobja az esténket. A két fiú és társaságuk egyetlen lány tagja már kicsik koruk óta nagyon jóban vannak, mindenben megértik egymást, ami nem csoda, hiszen féltestvérek, vagyis eddig a napig én is ezzel a ténnyel voltam megáldva. Nincs ellenségeskedés közöttük és tisztában vagyok azzal, hogy fiaim mindenkivel könnyedén megtalálják a közös hangot, de Amelia nekik teljesen más. Úgy védik akár egy kincset, mindig a nyomában vannak és két óra elteltével nem bírják ki és felhívják a leányzót, mert hiányzik nekik. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire bíznak egymásban, Mia-val én is ilyen kapcsolatot ápoltam, majd helyét átvette Peter és a mai napig hűen ragaszkodik ehhez a poszthoz. Másoknak furcsa, hogy egy fiú a legjobb barátom, de az idő múlásával rájöttem, hogy sokkal jobban megértem vele a szót, mint bármelyik lány társammal. Sokkal könnyebben fogja fel a dolgokat és a legfontosabb, hogy a társaságában biztonságban érezhetem magam.
Hatalmas mosollyal az arcomon nézem végbe, hogy a társaságomban lévő személyek jó ízűen eszik azt a süteményt, amit minden alkalommal megszoktam csinálni. Egyszerű desszert, de valami okból kifolyólag mindenki oda van érte és nem tudnak vele betelni. Nagyot nevetek, amikor Amelia félve veszi magához a tejszínhabos flakont, majd egy gyors mozdulattal nagy adagot fúj maradék sütije tetejére. Megszeppen néz a szemembe, de amikor felfedezi jókedvemet, ő is elkuncogja magát, majd még egy utolsót fúj az édes habból, de nem tányérjára, hanem a szájába. Számomra még mindig hihetetlen, hogy egy ilyen lányt képes az édesanyja mocskos hazugságok mellett szeretni. Ha velem ilyen történt volna, egyik fiam szemébe se lennék képes nézni, mivel minden egyes alkalommal eszembe jutott volna, hogy mekkora badarságot csináltam, ezzel teljességgel szétrombolva gyermekeim jövőjét. Amikor befejezem a vacsorát, óvatosan leteszem az evőeszközt és a székben hátra dőlve figyelem a körülöttem lévőket. Amióta egyedül maradtam Lucas-szal és Leon-nal nem mosolyogtam ennyit, mint az elmúlt két óra alatt. Oldalra döntött fejjel figyelem, ahogy Harry Leon-nal, míg másik fiam Amelia-val beszélget. Annyira boldog lennék, ha ez a pillanat örök lenne, ha ez az angyalra hasonlító lány is a gyermekem lenne és így öten lennénk egy szép család. Mindig is ilyenre vágytam, egy szerető, összetartó és mindent elsöprő családra, akiket nem érdekel semmi, csak a szeretteik. Még mindig felfoghatatlan, de a sors még sem űz velem gonosz játékot, hogyha ilyen személyekkel koronázta meg az életemet.
- Kimehetünk az udvarra? - kérdezi Amelia, mire álmodozásomból felébredve bólintok egy nagyot.
- Jól laktatok? - kérdezem érdeklődve mind a három fiataltól, mire ezúttal ők bólintanak és hatalmas pusziban részesítenek, ezzel megköszönve a vacsorát.
Mosolyogva figyelem, ahogy libasorban elhagyják a házat, majd gondosan becsukját a nappaliban lévő üvegajtót. Minden porcikám érzi, hogy a mellettem maradt férfi szüntelenül figyel, mire nem bírom tovább és tekintetemet rávezetem. Arcán édes mosoly terül szét, majd óvatosan megfogja egyik kezemet és el sem engedi.
- Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt - puszilja meg kézfejemet, mire arcom pírba borul, ezért muszáj néhány pillanatra lehajtani a fejemet.
- Egészségedre, örülök, hogy ízlett - reagálok kijelentésére, amikor valamennyire eltüntetem piros orcámat, majd ismét zöld szemeibe nézek.
- Fantasztikus embereket neveltél a fiainkból - szólal meg néhány perc után, mire meglepetten vésem még jobban tekintetemet az övébe. - Mindig is ilyen gyerekekről álmodtam és már az első perctől tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni. A személyiségük egyáltalán nem olyan, mint az enyém - nevet fel halkan, majd szabad kezével eltünteti homlokából rakoncátlan, göndör tincseit.
- Az biztos - helyeselek elgondolására, mire kacagása felerősödik, amit annyira jó hallani, mindig szerettem, ha megmutatta mély nevetését.
- Szerények, mégis céltudatosak és hatalmas szívük van - elmélkedik, közben egy pillanatra sem engedi el tekintetemet.
- Neked is hatalmas szíved van - reagálok egyből, hiszen ezt a tulajdonságukat nem csak tőlem örökölték, neki sokkal tisztább a lelke, mint az enyém.
- Nem igaz - torzul el arca és teljesen más mimikát vesz fel, ami már egyáltalán nem tetszik, inkább nevetését akarom hallani.
- De igaz, Harry, ne beszélj badarságokat! - ülök feljebb székemen és teljes testtel felé fordulok, miközben hangom ellentmondást nem tűrő. - Ha nem lenne hatalmas szíved, akkor nem segítettél volna régen, amikor nagy bajban voltam, nem szerettél volna annyira amennyire, nem támogattál volna mindig, nem szerettek volna annyira a rajongóid, ahogy azt a mai napig is teszik, nem lenne két ilyen fiad és egy lányod, aki nem is a vér szerinti gyermeked, még is ölni tudnál érte - hadarom, miközben elengedem a kezét és mohón hadonászni kezdek, mire hatalmas meglepetésemre az előttem ülő férfi ajkai az enyémen landolnak.
Néhány pillanatra van szükségem, amíg rájövök, hogy mi történik, majd minden ellenkezés nélkül esek kísértésbe és élvezem rég nem érzett ajkai kényeztetését. Egy hirtelen mozdulattal az ölébe húz, mire mind két kezemet hajába vezetem, majd egy kis idő után az egyiket tarkójára simítom. A szívem annyira ver, félő, hogy ő is megérzi, a fülem zúg és minden porcikámat kirázza a hideg. Annyi ideig vártam erre és most bekövetkezik, egy kis időre, de visszakapom Harry-t. Nem hiába álmodoztam, gondolkodtam a múltamon, mivel megtörténik, amit annyira akartam. Ha lehet így fogalmazni, egy tündérmesében érzem magam, aki megtalálta élete szerelmét hosszú idő után, de a folytatás bizonytalan, ahogyan én is az vagyok. Lehet, hogy most ez történik, de nem lehet tudni egy perc után mit hoz a sors, minden pillanatnak meg van a miértje. Elvarázsolódva döntöm homlokomat az övének, amikor elválok vörös, duzzadt ajkaitól, miközben mind a két kezem nyaka körül foglal helyet és próbálom rendezni levegővételemet. Hosszú álmukból felkeltek a pillangóim is újult erőre kapnak, ezzel teljesen megremegtetve gyomromat. Ezek a dolgok a világ legjobb érzései, amikor annak az ajkát érzed a tieden, akit elmondhatatlanul szeretsz, akinek mellkasa a tiédnek préselődik és néhány pillanat erejéig egyé váltok. Azt akarom, hogy ez örökké tartson, életem végéig Harry karjaiban lehessek, miközben körbe vesz minket egy láthatatlan búrok, ami mindentől és mindenkitől elzár minket.
- Még most is szeretlek, Anastasia - mormolja, ezáltal hűs lehelete megcsapja arcomat, amitől rögvest kiráz a hideg és nem bírom felfogni azokat a szavakat, amiket mond. - Jobban, mint valaha - teszi hozzá, ezzel teljességgel megsemmisítve engem, nem akarom elhinni, hogy ez velem, velünk történik.

~.~.~.~

Szép pénteket Mindenkinek! :)
Elértünk a 37. részhez, egyre közelebb kerülünk a történet végéhez. Addig még van idő, de így előre is megköszönöm Nektek a rengeteg támogatást, fantasztikusak vagytok! Egyszer még régebben megkaptam, hogy ilyeneket csak azért írok, mert puncsolni akarok nektek. De ez nincs így, ténylegesen így gondolom, nem ismerlek Titeke, mégis egytől-egyig a szívembe loptátok magatokat, még azok is, akik nem írnak vagy jeleznek valamilyen formában, hogy olvassák a blogot. Nem szokásom megjátszani magam, amit írok vagy mondok, azt komolyan gondolom. Annyi a lényeg, hogy szeretlek Titeket! <3 
Légyszíves írjátok le a véleményeteket, nagyon sokat jelentenek a szavaitok. *.*

Have a nice day: Fanni