2015. február 27., péntek

28.rész Nem vagyok hibbant!

" Az életem egyenlő volt a nullával. Elvesztettem életem szerelmét, olyan nő akart maga mellett tudni, akiről nem gondoltam volna és ráadásul nem is szerettem. Nem akartam elhinni, hogy mindig Tomlinson-nak kedvezett a sors, engem valamiért utált, amiből kezdett nagyon elegem lenni! " - Harry Styles 



Anastasia Moon

Ahogy Louis kezei között vagyok, ahogy érzem ajkait az enyémen, megnyugszom. A félelem, fájdalom, minden köddé válik csak rá összpontosítok, semmi másra. Annyira finoman és érzékien mozognak ajkai, hogy teljesen elkábulok, de utána berögzül valami; mit keresek a kórházban? Hirtelen távolodok el tőle, mire meglepetten néz szemeimbe, de megszakítom a kontaktust és ijedezve nézek körbe és körbe, fejemhez kapok és megérzem a vastag kötést, az orromból csövek lógnak ki, a számból olyan erővel téptem ki az átlátszó tárgyat, mikor kerestem vőlegényemet, hogy vérezni kezdett és ezt csak most veszem észre. Óvatosan kezembe ad egy zsebkendőt az előttem ülő fiú, amit hálásan veszek el tőle és megtörlöm véres testrészemet. Továbbra sem értem a helyzetet, nem rég még otthon voltam és Peter-rel beszélgettem a szobában, majd feltűnt a nővérem és elindultunk a nappaliba, de utána kiesett, semmire sem emlékszem.
- Mit keresek itt, Louis? - kérdezem halkan, majd tekintetemet rávezetem, mire halványan elmosolyodik, utána mimikája változik és megfogja kezeimet.
Hosszasan gondolkodik, látszólag magában őrlődik, mire enyhén megszorítom ujjait, biztatva, hogy beszéljen. De nem tesz így, csak sután lehajtott fejjel nézi a padlót, ami kezd idegesíteni, de nem szólalok meg, várom, hogy kezdjen beszélni. Oldalra döntött fejjel nézem arcát, ami annyira vonzó, el sem tudom mondani, hogy mennyire boldog vagyok, amiért ő van nekem. Rettentően szeretem, az életemnél is jobban, majd eszembe jut, hogy közös fiaink a hasamban nevelkednek, ezért elmosolyodok, egyik kezemet kiszabadítom ujjai közül és a kórházi ruhán keresztül, még lapos hasamra simítom tenyeremet. Annyira várom, hogy megszülessenek, a kezemben tarthassam őket és Louis-szal együtt tisztességes, okos férfiakat neveljük belőlük. Felemeli fejét és furán néz hasamon lévő kezemre, az arca eltorzul, majd elengedi végtagomat, feláll a helyéről és elindul az ajtó felé.
- Hova mész? - kérdezem félve, mire visszafordul és rám néz.
- Mindjárt jövök, egy pillanat - mondja akadozva és halkan, majd mosolyt erőltet arcára és eltűnik a fehér ajtó túloldalán.
Nagyot sóhajtok, majd másik kezemet is hasamra teszem, lehunyom a szememet és erősen próbálok visszaemlékezni és rájönni arra, hogy miért vagyok egy büdös, kórházi szobában. Kattog az agyam, de semmi nem jut az eszembe, majd más témára térek, egy göndör hajú, rikító zöld szemű férfi villan elém képzeletemben, akit még kómás állapotban láttam. Szemei könnyesek voltak és pirosak, bizonygatta, hogy őt szeretem. Nem tudom ki ő vagy mi szándékkal jött be ide, hiszen még életemben nem láttam. A fejembe hirtelen hasogató fájdalom áramlik, amitől hangosan felszisszenek és testrészemhez kapok. Kicsi koromban sokat fájt a fejem, de ez az érzés semmihez sem fogható. Lüktet és ha állnék, minden bizonnyal a padlóra kényszerítene. Aztán megint azokat a hatalmas, zöldes szemeket látom, percenként bevillan a titokzatos férfi meggyötört arca. Elkap a fájdalom, majd azok az igéző szempárok szöknek elő, amiket akkor sem tudnék kiverni az elmémből, ha akarnám. Néhány pillanatra láttam, de az bőven elég volt ahhoz, hogy mélyen az elmémbe vésse magát.
Az ajtón halk kopogást hallok, mire szinte suttogva adok engedélyt az engem kereső személynek. Szemeim továbbra is csukva vannak, nehezemre esik kinyitni, de megteszem és ekkor váratlan dolog történik. Ismét azokat az íriszeket látom, de immár élőben, a férfi az ajtóban áll és erősen engem figyel. Fészkelődni kezdek a takaró alatt, feszélyezve érzem magam, hogy itt van, azt sem tudom ki ő és mit akar. A szívem erősen ver, a torkom elszorul, kiabálnék vele, hogy menjen el innen és hagyjon végre békén, de nem tudom megtenni, nincs hozzá erőm. Óvatosan csukja be maga után az ajtót, majd továbbra is engem figyelve elindul és egészen az ágyamig meg sem áll. Erősen lesütöm barna látószerveimet, nem akarok ránézni, azt se akarom, hogy itt legyen. Elfoglalja az ágy mellett lévő széket, miközben felsóhajt és szipog. Arra kényszerülök, hogy ránézzek és ugyan az a látvány fogad, ami elsőnek. Sír, a szemiben fájdalom van, mérhetetlen fájdalom, amit nem értek, már semmit sem értek. Magam mellett lévő kezemhez próbál érni, de hirtelen elkapom onnan és átfűzöm hasam előtt, mire keserűen elmosolyodik és egyenes helyzetbe tornázza magát. Tekintetemet a plafonra emelem, kezdem egyre rosszabbul érezni magam a társaságában. Hosszas sóhaj hagyja el ajkaimat, de nem olyan, mint imént az övét, én bosszúsan hallatom ezt a hangot.
- Nem emlékszel rám? - kérdezi rekedt és meggyötört hangon, mire ránézek.
- Nem - válaszolok és feljebb ülök a párnák között. - Életemben nem láttalak, azt sem tudom ki vagy, akkor miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? - kérdezem az elején indulatosan, majd változtatok a lejtésen, nem megszokott tőlem az ilyen viselkedés.
- Kérlek, gondolkodj egy kicsit! - mondja könyörögve és megfogja a kezemet, de ezúttal nem kapom el csak megilletődve nézem, ahogy ujjaival keresztezi végtagomat, annyira ismerős az érzés, ami elkap, de inkább megrázom a fejemet, badarságokat gondolok. - A fiaidnak én vagyok az apja, a vőlegényed vagyok Harry, aki annyira szeret, hogy majd' meghal érted - néz mélyen a szemembe, szinte átérzem a fájdalmát, de feleslegesen, nem emlékszem rá, nem tudom ki ő.
- Sajnálom, de nem tudom ki vagy, semmi nem jut eszembe veled kapcsolatosan - húzom el a számat és próbálok minél kedvesebben beszélni hozzá, hogy enyhítsek egy kicsit a benne tomboló érzelmeken, de hasztalan, csak rosszabb lesz a helyzet.
- Nem emlékszel arra, mikor azt mondtad, hogy szeretsz, mikor hozzám bújtál, mikor megcsókoltál, nem jut eszedbe semmi, ami emlékeztetne arra, hogy az enyém vagy? - kérdezi halkan, mire megrázom a fejemet, hiába próbál valamire jutni, nem fog neki sikerülni.
Arca még jobban megrándul, hatalmas könnyek csorognak végig az arcán, nagyon sajnálom, de nem tehetek semmit, minden bizonnyal összekever valakivel. Én már lassan egy éve Louis barátnője vagyok és nem az övé, soha nem is voltam ezé a fiúé és nem is leszek. Nekem egy férfi számít és az egy barna, borzos hajú, gyönyörű kék szemű, rettentő kedves és megértő személy, akinek annyi mindent köszönhetek.
- Ki vagy te? - teszem fel hirtelen a kérdést, mire akadozva felsóhajt, úgy néz ki minden reményét elvesztette rövid beszélgetésünk alatt.
- Harry Styles vagyok, a vőlegényed bandatársa - válaszol nehezen, majd hint egy csókot a kezemre és feláll a székről. - Bocsánat, ha megzavartalak - szabadkozik, mire elmosolyodok, jelezve ezzel, hogy ez nem történt meg.
Figyelem, ahogy lomha léptekkel elhagyja a kórtermet, majd az ajtó becsukódik és újra egyedül maradok. Folyamatosan a fiú szavai járnak az agyamban, olyannyira, hogy a fejem belefájdul, ezzel nehezítve így is szenvedő kobakomat. Nem tudom megmondani, hogy láttam-e egy férfit ennyire összetörtnek, de ez most megtörtént, ő teljességgel összeroppant. Az elején felmerülő feszültségem megszűnt, ahogy beszélni kezdett, karcos, egyben lágy hangja megnyugtatott, ami hihetetlen, mivel most hallottam először ezt a baritont. Annyi érzelem lakozott a hangjában, ami egyből megfogott és valami ismeretlen érzés feltört bennem, ahogy szemeibe néztem.
- Kip-kop - hallok meg egy selymes, női hangot, mire irányába kapom a fejem és meglátom a világ legszebb anyukáját, aki szerencsére az enyém. - Bejöhetek? - kérdezi mosolyogva, mire nagyot bólintok, most rá van a legnagyobb szükségem.
Gyors léptekkel közelít meg, majd erősen karjai közé von, amitől a szívem dobogása meglódul, nincs jobb egy igazi, szeretetteljes anyai ölelésnél. Beszívom finom illatát, amiért kislány koromban szinte rajongtam, de úgy érzem, ez felnőtt koromra sem változott meg. Behunyom a szememet, élvezem, ahogy teste az enyémnek simul, ahogy vékony ujjai végig szántanak a hátamon. Mosolyom levakarhatatlan és ekkor jut eszembe azaz időszak, amikor eltoltam magamtól, amikor megvetettem és utáltam. Soha nem szabadott volna azt tennem, mert ha apa már nincs is mellettem, ő igen és becsülnöm kell, nála jobban senkire sem számíthatok. Mérhetetlen szégyenérzet fog el, ahogy a múltra gondolok, majd mikor eltávolodik tőlem és csillogó szemekkel puszit nyom az arcomra, minden rosszat elfelejtek.
- Jól érzed magad, Csillagom? - simít végig kiengedett, kusza hajamon, mire bólintással válaszolok kérdésére. - Volt bent nálad Harry? - tesz fel egy újabb kérdést, mire szemeim a kétszeresére nőnek a meglepettségtől.
- Te ismered őt? - hátrálok meg egy kicsit, mire elmosolyodik és ezúttal ő bólint egyet.
- Persze, hiszen a vőle... - áll meg egy pillanatra és kijavítja az elkezdett szót. - Louis egyik legjobb barátja - ül feljebb az ágyon, mire arrébb húzódok, hogy rendesen elférjen.
- Bejött és beszélgettünk - mondom egy bólintás közepette, majd lesütöm a szememet.
- És? Mit mondott? - érdeklődik kíváncsian, miközben mosolyog, de ami görbület elterül az arcán, nem igazi, ismerem már ennyire vagy jobban még jobban az anyukámat.
- Azt kérte, hogy gondolkodjak és próbáljak meg visszaemlékezni rá, mert az övé vagyok - beszélek halkan és megfogom egyik kezét, mire megértően néz a szemembe. - Ez badarság, Anya, én Louis-é vagyok - érvelek, mire elhúzza a száját és közelebb hajolva hozzám megpuszilja homlokomnak azt a részét, amit nem fed kötés.
- Hagyjuk is ezt a témát, nem akarlak felzaklatni - erőltet mosolyt magára és megsimogatja meleg kezével orcámat, mire én is felgörbítem ajkaimat. - Inkább arról beszéljük, hogy hogy érzed magad? Semmid nem fáj? - öleli át kezével ujjaimat.
- Egy kicsit fáj a fejem, a többi elviselhetőbb - utalok a kezembe, lábamba és hátamba hatoló fájdalomra. - De mi történt? Kérdeztem Louis-tól is, de nem mondott semmit. Mikor meglátta, hogy a hasamon van a kezem, furán nézett rám és kiment - nézek rá hüledezve, nem értettem vőlegényem akkori viselkedését. - Ugye, már te is tudod, hogy fiaim lesznek? - kérdezem mosolyogva, mire boldogan bólint egyet.
- Igen és én leszek a legboldogabb nagymama, ha megszületnek - beszél sugárzó arccal, aminek nagyon örülök, féltem a véleményétől. - Gratulálok, Szívem és az eljegyzéshez is! - emeli fel a kezemet és az ujjamon csillogó gyűrűre sandít. - Har... Louis nagyon szép gyűrűt vett neked - mondja gyorsan és ismét egy nagy pusziban részesít. - Első kérdésedre visszatérve; leestél a lépcsőről és elájultál. A fejed azért fáj ennyire, mert csúnyán beverted és nagyon vérzett - mondja és arcvonásai megváltoznak, szomorú lesz, ami egyáltalán nem tetszik.
Mikor elmondja csak sután bólintok egyet és azon gondolkodok, hogy Louis ezt miért nem tudta elmondani? Egyszerű lett volna vázolni a helyzetet, megértettem volna. Majd' hirtelen eszembe jutnak a hasamban növekvő babák, mire bepánikolok és hadonászni kezdek minden fele.
- Anya! - kiáltom, mire megijesztem és hirtelen azt se tudja, hogy mit csináljon. - A fiaim, ugye nincs semmi bajuk? - kezdek el zokogni és hasamhoz kapok, miközben össze-vissza rázom a fejem.
- Semmi bajuk, Drágám, a lehető legjobban vannak! - veszi kezei közé arcomat és hangosabban beszél, hogy felfogjam, amit mond és felébredjek a sokkból.
Hatalmasat sóhajtok, majd fejemet az ágytámlának vetem, miközben egy pillanatra sem engedem el hasamat. Ha elveszítettem volna őket, biztosan nem éltem volna túl vagy ha mégis, meghibbantam volna. Annyira várom, hogy megszülessenek, pedig egyáltalán nem 20 évesen akartam anya lenni. Mégis olyan boldog vagyok, ha a két kis csöppségre gondolok, ha megnézem az ultrahang képet, amin igaz, csak két apró, fekete pont van, mégis élvezettel nézem, hisze ők a gyermekeim. Egész testemben remegek, anya szavai sem nyugtattak meg teljesen, egyedül akkor leszek az, ha az orvos mondja és teljesen biztosra. A könnyek továbbra is csorognak a szememből, nem tudom, hogy a hormonok teszik vagy tényleg ennyire rettegek ettől az egész helyzettől, ami körbe vesz. Nem bírom nem észre venni, hogy anya Louis helyett mindig a nem rég megismert fiú, Harry nevét mondja, aminek nagy feneket keríthetnék, de nem akarok. Nem akarok, mert jelen esetben élni is nehéz, ha nem is mondom, még akkor is mindenem fáj, jó nagyot eshettem arról az átkozott lépcsőről. Most otthon lehetnék, ünnepelhetném a karácsonyt a szeretteimmel, ehelyett itt vagyok és szenvedek. Mind a fizikai, mind a lelki fájdalmaimtól.
- Mindjárt jön Mr. Carell és mindent elmond neked - biztosít anya, újra leül mellém és megfogja a kezemet, ami egy kicsit megnyugtat, ha ő mellettem van, mindig ez történik.
Beszélni sincs kedvem, mindenre csak bólintok, míg anyával mindig tudok beszélgetni valamiről, most meg sem szólalunk. Figyelmesen simogatja a kezemet, szó nélkül megért, ezért nem muszáj beszélnem, egy mozdulatomból tudja, hogy mit akarok. A percek telnek, majd az ajtón újra kopogást fedezek fel, mire anyukám ad engedélyt a belépésre. Minden bizonnyal ő a doktorom, mert mosolyogva közelít párosunkhoz, haja ősz, kinézete mégis fiatalos. Kezében egy mappát fog, amit egyből lapozgatni kezd, szerencsére nem akarja húzni az időt, nyíltan elakarja mondani a tényeket.
- Jó napot, Ana! - nyújtja felém egyik kezét, amit erőtlenül rázok meg, mikor megfogom. - Eric Carell vagyok, az orvosod - nagyobbodik mosolya, majd anyára néz, aki érti a célzást, egy gyors, egyben szeretetteljes puszi után elhagyja a helységet, ezáltal kettesben maradok a férfival.
- Tudom, hogy mindent elfog mondani, de ez a legfontosabb kérdésem - kezdek el előbb én beszélni, mivel nem bírok magammal. - A gyermekeimmel ugye minden rendben van? - kérdezem, mire az arcán lévő mosoly nem tűnik halványulni, még a pillantása is meglágyul a kérdésemtől.
- Természetesen igen - válaszol azonnal és leül arra a székre, ahol nem is régen még Harry ült. - Nagyon okosan cselekedett, amikor esés közben hasa elé tette a kezét, mert így megvédte a magzatokat. Ha nem tette volna meg, minden bizonnyal nagyon súlyos baj történt volna, legrosszabb esetben elveszítette volna a babáit - tűnik el végül arcáról a kedvesség, együtt érez velem, ami nagyon jól esik még annak ellenére is, hogy orvos és ez a dolga, hogy a betegeket támogassa.
- Hál' Istennek! - mondom most már teljesen nyugodtan, csak ezt akartam hallani, semmi többet.
- Ez volt a jó hír - veszi élesen a levegőt, mire fészkelődni kezdek helyemen, azt hittem nincs több rossz dolog, természetesen tévedtem. - Nem tudom, hogy észre vette-e, de amnéziába esett - néz mélyen a szemembe, szinte fekete íriszeivel, mire csak döbbenten nézek vissza rá. - Értesültem arról, hogy a Harry nevű fiatal ember a vőlegénye, ő gyermekei apja, mégis annak bandatársát, Louis-t hiszi annak - beszél tovább, ezzel együtt kezd idegessé varázsolni, már ő is kezdi a hülyeségeit.
- Nincs semmi bajom, nem vagyok amnéziás! - emelem fel egy kicsit a hangom és előrébb hajolok. - Ezt a gyűrűt... - emelem fel bal kezemet és orra alá dugom, hogy lássa az ékszert. - Louis-tól kaptam! A fiaim... - teszem kezeimet hasamra. - Az ő fiai! Semmi közöm Harry-hez, azt sem tudom ki ő és kezd már nagyon elegem lenni abból, hogy mindenki azt kántálja, hogy ahhoz férfihez tartozok, mert nincs így! Egyedül Louis-é vagyok, nem értem miért nem tudja ezt senki megérteni! - kiáltom, mire látszólag Mr. Carell-t meg sem hatja kirohanásom.
- Természetes, hogy ezzel a véleménnyel van, de előre szólok, hogy nem tudom mikor jön vissza az emlékezete - sóhajt fel és a kezében lévő lapokra pillant. - Lehet, hogy napok, hetek, de az is lehet, hogy évek múlva, ezt nem én szabályzom - néz ismét rám, miközben érzem, hogy a méreg egyre jobban elködösíti az agyamat, mert ő is és anya is bolondnak tart, pedig nem vagyok az.
- Minden emlékem meg van, egyet sem vesztettem el! - jelentem ki normál hangnemben, mégis nyomatékosan. - Nem vagyok hibbant, egy esés miatt biztos nem fogok összekeverni két embert - nevetek fel cinikusan és durcásan dőlök hátra a párnára.
- Nem mondtam, hogy hibbant, egyáltalán nem az, de két méter zuhant és legjobban a feje sérült, ezért merült fel az amnézia, ami nem játék, nagyon is komoly dolog - hajol előre és erősen figyel, ahogy én is őt, de nem hatnak meg szavai, nincs semmi bajom, mindenre emlékszem. - Nem tudom, hogy ezt jó vagy rossz hírnek veszi, de majd csak két hét múlva mehet haza, addig megfigyelésen tartjuk - világosít fel, mire a kedvem még rosszabb lesz, azt hittem néhány nap múlva már otthon lehetek.
- Értem - bólintok kijelentésem mellé, mire újra mosolyogni kezd és feláll a helyéről.
- Most megyek, hagyom pihenni, majd este még benézek magához - simít végig a vállamon, mire erőltetetten rámosolyogok, amilyen könnyen ment még tegnap, hogy fölfelé görbüljenek ajkaim, most olyan nehezen bírom megtenni.
Eddig észre sem veszem, hogy a mellettem lévő éjjeli szekrényen hever a telefonom, amiért pont nyúlni akarok, mikor zenélni kezd. Azt hiszem, hogy valaki hív, de tévedek, mert mikor feloldom a billentyűzárat egy sms fogad. Mia nevét olvasom le a kijelzőről, mire elmosolyodok és megnyitom az ablakot, ahova írt. De olyan üzenet fogad, amire egyáltalán nem számítok.


Drága, Ana!

Nagyon szeretlek, ezt te is tudod, mégis rosszat cselekedtem. Nem akartam, hogy ez legyen, de beleszerettem Harry-be, olyannyira, hogy már nem tudok mit csinálni. Bevallottam neki az érzelmeimet, kérlek ne haragudj! Soha nem akartam neked rosszat, te mindig mellettem voltál, támogattál és úgy szerettél, mint a testvéredet, én pedig egy aljas dög vagyok. Rendesen kiszúrtam veled, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek és ennyire jó barátnőm voltál. A bal lépésem miatt elköltözök Londonból, visszamegyek a szüleimhez, nem vagyok képes veled élni úgy, hogy elakartam szeretni a vőlegényedet. A ház maradjon neked, élj benne nyugodtan csak annyit kérek cserébe, hogy ne vess meg, mert az érzelmeimnek nem tudok parancsolni. Ígérem nem látsz többet, eltűnök az életedből! 

Nagyon szeretlek, Mia 



~.~.~.~



Csókolom! :D
Ismét itt vagyok és nem késtem! Most már alakulok, aminek én örülök a legjobban. Rettentő könnyen írtam meg ezt a részt, a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, egyre jobban szeretem ezt a blogot. Bevallom, hogy az elején nehezemre esett írni, nem igazán tartottam jónak, mindig fintorogva tettem fel a következő irományt, ami kezd változni nektek hála! <3
Remélem tetszett a rész, kérlek írjátok le a véleményeteket, mert számomra az a legfontosabb. :) 

Have a nice day: Fanny


4 megjegyzés:

  1. Esküszöm, úgy megijedtem a végén, a dokis résznél, azt hittem, hogy Ana elhisz neki mindent, és visszamegy Harryhez..
    Jó, kövezz meg, én aztán már csak egy Louis párti vagyok :D Viszont úgy meghatódtam, amikor elképzeltem magam elé a síró Harryt :c Mármint.... csak gondoljunk bele, biztos nem lehet olyan könnyű ezt feldolgozni neki. Megsérül a menyasszonyod, aki gyerekeket vár tőled, bemész vele a kórházba, és nem emlékszki rád? Mit csinálsz utána, hazamész TV-zni? :D De van egy olyan érzésem (amik eddig mindig beváltak), hogy valahogy megoldod ezt.
    Mia... Hát nem tudom. Ha belegondolok, hogy Anastasia nem hitt a dokinak, akkor nem hinném, hogy ezután az SMS után másképp gondolná a történteket... de ezt még te tudod :D
    Jó írást Józsi xD <3 xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Erzsi! :D
      Igen, te már csak egy hatalmas nagy Louis fan vagy és ezzel nem tudok mit csinálni, nevetve olvasom a kirohanásaidat.
      Ne aggódj, annyit elárulok, hogy nem egykönnyen tér vissza Ana emlékezete. ;)
      Vigyázz magadra, jó hétvégét! <3
      xx, Fanny

      Törlés
  2. Nem hiszem el hogy ilyet mondok de nagyon sajnálom Harryt amiért így szenved! Nem mondom nem szurkoltam Louisnak de valahogy még is nem tűnik rossznak ez a kapcsolat de azért remélem vissza fog térni Ana emlékezete! Nagyon jó lett! Hamar az új részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Zsófi!
      Nagyon köszönöm a biztató szavaidat, annyira aranyos vagy/vagytok, amiért ennyire támogattok! *.*
      És igen! Te vagy az első, aki azt mondja, hogy Ana-nak és Harry-nek együtt van a helye. :D
      Sietek, addig is ölellek! <3
      Puszi: Fanny

      Törlés