2014. május 25., vasárnap

3.rész Felejtek, de semmi sem jobb!

" Nehezen hagytam egyedül abba a nagy házban, azt akartam, hogy minden nap láthassam, mert végre visszakaptam! Elfogadtam a döntését, de nagyon a nehezemre esett, mert csak ő volt a kicsi lányom! Abban reménykedtem, hogy minden rendben lesz, de arra nem gondoltam, hogy az lesz, mint régen! " - Sarah Peterson



Eltelt egy hét, ami olyan hamar elmúlt, hogy már csak azt veszem észre, a reptéren állok. Eljött az idő, hogy anyuék és a nővérem egy mások kontinensen kezdjenek új életet. Új élet. Sokszor megfordul a fejembe ez a kifejezés, de hiába, mert rájövök, hogy nekem a régi is megfelel. Elfogadtam, vagyis inkább úgy mondom, hogy belenyugodtam a költözésükbe, de nehezen. Nehéz, mivel most 'kaptam vissza' őket nem rég és a búcsúzás soha nem volt az erősségem, így meg még rosszabb lesz. Új földrész, a világ másik vége, új emberek, új környezet, amiket számukra könnyű lesz megszokni és megszeretni, de én nem ilyen vagyok. Mindig is a megszokott dolgokhoz ragaszkodtam, ami másokat zavart, mert állításuk szerint, új dolgokat mindig jó felfedezni, kipróbálni. Én ezt a feltételezést minden egyes alkalommal elleneztem, mert olyan vagyok, amilyen. Lehet, hogy elavult és magának való, de szeretem kezemben tartani azt, ami az enyém. Ezt a várost, Londont, a házunkat, egész Angliát és mindent, ami itt van, a magaménak mondhatom, mert ebben nőttem fel, mindig itt tartózkodom és úgy érzem, ezáltal az enyém. Míg Los Angelesben jó idő van, a Nap hét ágra süt, nem kell esernyőt vinned magaddal a futó záporok miatt, alig van felhő az égen, addig itt az ellenkezője megy végbe. Hiába, ha szeretem mikor esik az eső, ha fúj a hideg szél, ami arcomat oly' szinte érinti meg, hogy szinte csípi, esernyőre mindig kell gondolnom, mert a gomoly felhők akárhova megyek követnek, de nem zavar. Ehhez szoktam, ezt szerettem meg és elfogadom, hogy nekem ebben az országban, ebben a városban van a helyem. 
Lehajtott fejjel, mélyen gondolataimba bújva ballagok az előttem haladó három személy háta mögött, majd mikor észre veszem, hogy megállnak, én is így teszek. Tekintetük a járatokat mutató kijelzőt tanulmányozzák, addig én a mellettünk elsuhanó embereket. Annyian vannak, tolongnak egymás hegyén-hátán, mégse egy irányba vezet az útjuk. Egyik jobbra, a másik balra. Most én is így érzem magamat a családom kapcsán. Ha felszállnak a gépre egy irányba mennek, míg én egyedül egy másikba. Hiába, nincs mit tenni, elfogadtam és kész. Csak ne lenne ennyire borzasztó ez az egész! Észre vettem, ha közel engedek magamhoz embereket és nyitok feléjük, akkor egy idő után elválnak útjaink. Rendeztem velük a dolgokat, újra élet került belém, ami nekik köszönhető és itt vagyunk, hogy ismét egyedül leszek, de most szó szerint. Nem lelkileg és nem a szobámba kuksolva, hanem ahogy kimondom: egyedül.
- Tíz perc és indul a gép - hallom meg anyám hangját, ahogy ezt a mondatát Dave-nek és Bella-nak idézi, de én is felkapom rá a tekintetemet. - Jobb, ha sietünk, mert nem tudunk egymás mellé ülni - folytatja, mire mind a ketten beleegyezően bólintanak. 
Nővérem gyors mozdulattal engedi el bőröndje fogantyúját, mire az hangos puffanással adja tudomásul, hogy most már a földön hever. Nem foglalkozik vele, tovább siet felém, majd mikor ideér hozzám, szorosan magához húz. Én is így teszek, kiengedett hajába bújtatom az arcomat és küzdök a sírás ellen. Nem akarom gyengének mutatni magamat, mert azzal csak rosszabb lesz és azt nem akarom. Erősen öleljük egymás derekát, lehunyom a szememet és eszembe jut egy emlék kettőnkről, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem nagy dolog, de nekem sokat jelent és testvéremnek is, mert az a kettőnk egyik legszebb pillanata volt. 
" Míg Bella hat éves volt, addig én négy. Kicsik voltunk, de már annyi idősen is rettentően kötődtünk a másikhoz. A London Eye előtt álltunk anyuval és apuval, a hosszú, kígyózó sor majd' hogy végén. Már mind a kettőnknek fájt a lába a sok állástól, de nem bántuk, mert életünkben először várhattunk arra, hogy felülhessünk a hatalmas kerékre. Sokszor láttuk, de csak távolról és hogy akkor olyan közel voltunk hozzá, elkápráztatott minket. Az idő telt, mire én is és testvérem is egyre letörtebbek lettünk, mivel azt hittük nem ülhetünk fel a hatalmas masinára. Mikor már csak egy néni és bácsi állt előttünk, ujjongva öleltük meg egymást, hogy mindjárt mi következünk, míg szüleink egymáshoz bújva néztek minket. Az előttünk álló személyek is beszálltak egy gyógyszerhez hasonló kapszulába és kikerekedett szemekkel figyeltük, ahogy lassan ereszkedett le elénk egy újabb vas szerkezet, ami segített abban, hogy a magasba mehessünk. 
- Óvatosan Angyalkák, nem kell annyira sietni! - szólt ránk apánk, mikor nevetve és egymást lökdösve próbáltuk elfoglalni a helyünket. 
Meghallottuk kérést, ezért abba hagytuk a sietséget, de azt nem bírtuk megállni, hogy egymás oldalába nyomjuk a könyökünket heccelés képen. Hiába, testvérek voltunk, méghozzá nem is akármilyenek. 
- Hagyd őket, Drágám, még gyerekek - szólalt meg anyánk is kedves, nyugtató hangon, mire nővéremmel akaratlanul is rá mosolyogtunk a szőke hajú nőre, aki a védelmünkre kelt. 
Kis idő elteltével elindult folytonos mozgásba a kerék, ami még jobban fokozta az izgalmunkat. Ahogy egyre messzebb kerültünk a talajtól és szemünk elé került a városunk, elhallgattunk és kikerekedett pupillákkal néztünk ki a vastag üvegen. Szüleink halkan kuncogtak lassú és csendes cselekedeteinken, ami ritka volt, mivel mindenünk volt a mozgás, akárcsak a többi kisgyereknek. 
- Szép, igaz? - hajolt közénk a család fő és mind a kettőnket gyengéden ölelt magához. - Itt kértem meg anyátok kezét, annak idején - halkult el a hangja és bágyadtan mosolygott, ami mutatta, hogy elkalandozott a gondolataiban. 
- Tényleg? - kérdeztük egyszerre Bella-val, nem is foglalkozva előző kérdésével. 
- Tényleg - nevetett fel. - Akkor voltam a legboldogabb ember az egész világon és még két napon... - lágyult el még jobban a hangja. 
- Mikor? - emeltem rá ismét szemeimet, miután egy gyors pillantást vettem a tájra, ami megbabonázott. 
- Amikor megszülettek - szólalt meg anyánk boldogan és ő is kezeit védelmezően körénk fonta. - Ahogy nekem is. Életem legszebb napjai voltak és örökre azok is maradnak - sóhajtott fel teljes nyugodtsággal és álmélkodva. 
A felnőttek visszamentek az előbbi helyükre és halkan beszélgetve figyelték a szemük elé táruló gyönyörűséget, amit nem elsőnek láttak, de nem igazán érdekelte őket. Inkább az, hogy együtt voltak és feleleveníthették a régi emlékeket.
- Hugi - szólított meg testvérem, mire hümmögve felé kaptam a fejem és figyeltem minden mozdulatát.
Nem mondott többet, elrugaszkodott a korláttól és szorosan megölelt, talán úgy, ahogy akkor még soha. Egész testemet átjárta a melegség, amit árasztott magából és az öleléséből. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire jó volt, hogy volt nekem Bella.
- Ugye, mi örökre együtt maradunk? - kérdezte szipogva, mikor eltávolodott tőlem és enyhén lenézett rám, mert kisebb voltam nála. 
- Annál is tovább - gyűltek nekem is könnyek a szemembe és azt mondtam, amit nem igazán tudtam mit jelentett, de kimondtam, mert úgy gondoltam. 
Ismét ölelésbe kapcsolódtunk össze és bátran kimertük jelenteni mind a ketten, hogy egy olyan fogadást kötöttünk meg vagy inkább ígéretet, amit nehezen, de be lehetett tartani. "
Zokogva távolodok el tőle és magam mellé eresztem a kezeimet, amik megadóan hullanak oldalamhoz. Nővérem is hasonló helyzetben van, nem bír parancsolni vagy megállj mondani az érzelmeinek, ahogy én se. Túl sok minden gyűlt össze bennem, amit máshogy nem tudok kiadni magamból csak könnyek formájában. Nagyot fújtatva dúr bele hosszú hajába és könnyes szemekkel néz rám, ami csak nehezít az enyém és saját helyzetét is.
- Örökre együtt maradunk? - teszi fel azt a kérdést, amit a London Eye-on is megtett, amitől még jobban sírni kezdek és a nyakába omlok.
- Annál is tovább - súgom a fülébe és vadul rázkódó vállai árulják el, hogy ő is nehezen viseli ezt az egészet. - De most már menj, mert lefogjátok késni a gépet - erőltetek mosoly az arcomra és óvatosan eltolom magamtól.
- Rendben, de nagyon vigyázz magadra és szeretlek, Anastasia. Nagyon szeretlek - hint egy óvatos puszit könnyektől nedves ajkakkal az arcomra, amit egyből viszonzok is, miközben beszívom parfümjének kellemes illatát.
- Én is téged - mondom, miközben letörlöm továbbra is kibuggyanó könnyeimet. - Óvatosan rontsd meg Amerikát - kacsintok rá, mire szokásához hűen megforgatja barna szemeit, de boldogan és nem arrogánsan.
- Te pedig ne nagyon károsítsd London levegőjét - kacag fel teljes hanggal, ami engem is megnevetett.
- Meglesz - kacsintok felé, majd ismét elkomorulok, ahogy Dave lép elém, hasonló ábrázattal.
- Jó legyél, Angyalom - húz szorosan a mellkasára, amitől egyből orromba kúszik jellegzetes, férfias illata. - Amint tudsz, gyere el hozzánk.
- Rendben - morgom erőtlenül pólójába, amit nem igazán akarom összemaszatolni a könnyeimmel. - Vigyázz magadra, nagyon és anyuékra is.
- Mindig - tol el magától, majd egy hosszú puszit nyom a homlokomra, utána az arcomra. - Szeretlek, Ana.
- Én is téged, Dave. Nagyon - emelem rá szemeimet, amik könnyesen merednek az övére.
- Miért pont most kellett ezt mondanod? - kezdenek el hullani a könnyi, amit nehezen fogadok, mert még soha nem láttam sírni.
Megrántom a vállamat, majd ismét karjaiba omlok, amik egyből védelmezően fognak közre, akárcsak régen apu kezei tették. Nagyot sóhajt, miközben állát fejem búbján tartja. Ismét sírok, de most már nem tudom abba hagyni, kikészültem. Betelt az a bizonyos pohár, amiben az érzelmeim csücsülnek, immáron már nem. Remegő kezekkel ölelem széles hátát és simogatom, miközben ő is így tesz. Ahogy anyutól és Bella-tól nehéz elszakadnom, úgy tőle is, hiszen apám helyett, apám lett.
- Én is elbúcsúzhatok? - halljuk meg anyám hangját, mire elválunk egymástól és a férfi utoljára részesít egy pusziban, majd nővéremhez csatlakozik, aki ez idáig minket figyelt. - Rendben leszel, Kincsem? - fogja édesanyám kezei közé az arcomat és félve néz rám.
- Igen, anya. Minden - bólintok egyet bizonyítás képen és kezeimet az övéire helyezem. - Egyedüli bajom az lesz, hogy nem lesztek itt - mosolyodok el halványan, miközben letörlöm az egyik szeméből kicsorduló könnyet.
- Nagyon szeretlek, Ana, ezt ne felejtsd el. Lehet, hogy messze leszünk tőled, de bármiben számíthatsz ránk. Egy hívás és már jövünk is - szipog fel elkeseredetten és ő is szorosan magához von.
- Én is téged és tudom. Ezt is köszönöm - suttogom szőke hajába, de úgy, hogy meghallja.
Lehunyom szemeimet, beszívom finom illatát, mivel nem tudhatom mikor látom ismét és ölelhetem így magamhoz. Lehet egy hónap, lehet kettő, de az is lehet, hogy egy év. Minden tőlünk függ, de jobban rajtam, akkor már jövőhéten Los Angeles-ben leszek. Amilyen erősen csak tudom, ölelem vékony derekát és mélyeket lélegzek, hogy kontrolláljam a bennem tomboló érzelmeket. Azt hittem, hogy a nővérem és nevelő apám búcsúzása után nem lehet rosszabb, de tévedtem. Most, hogy anyám szár kezei közé és hallom, hogy sír, még rosszabb. Ő adott nekem életet, ő nevelt fel és még ha az elmúlt két évben nem is volt jó a kapcsolatunk, szeretett és támogatott, ahogy most is. Ő, Bella és Dave az egyedüli biztos pontok az életemben, akikre feltétel nélkül számíthatok és ahogy mondják, még akkor is, ha egy óceán áll közénk.
- Sarah, Drágám - lép mellénk anyám férje és megnyugtató hangon szólítja meg az engem ölelő személyt, ami még nekem is jól esik. - Mennünk kell, néhány perc és indul a gép - húzza el a száját megértően és mélyen a szemembe néz.
- Amint leszálltunk hívlak, azon kívül minden nap és légy szíves ne mássz tőlem a falra, ha sokszor zargatlak, de az csak azért lesz, mert aggódni fogok érted. Nem is kicsit. Ne csinálj butaságokat, maradj önmagad és az italt, drogokat és cigarettát, kérlek kerüld el. A saját érdekedben. Amit tudnod kell, azt már tudod és nagyon vigyázz magadra, Anastasia - hadarja el gyorsan, mégis érthetően és én készségesen fogadom be agyamba az információkat. - Imádlak, Életem - ölel újra magához és fülembe súgja szavait.
- Én is téged, anya - mosolygok rá fátyolos szemekkel, majd egy utolsó puszi után útjára engedem őt és a többieket is. - Vigyázzatok magatokra nagyon! - kiabálom utánuk, mikor bőröndjeiket magukhoz véve elindulnak az ember tömegbe.
- Te is! - válaszolnak egyszerre és hangosan, majd már csak hűlt helyüket látom, belevegyültek a tömegbe.
Egy darabig még magam elé nézek, nem tudom mit csináljak. Mindenem fáj, teljes testemben remegek, de legjobban a szívem sajog. Elkap a hiány, amit az előbb távozó három ember hagyott maga után. Észre se veszem, hogy könnyeim útra kelnek és hangtalanul csorognak végig az arcomon, majd a fényes, márvány lapon érnek földet. Nem bírnak tovább a lábaim, a legközelebbi, műanyag székek sokaságának az egyikére ülők és mélyeket lélegzek, mert a torkom mohón szívja be az oxigént.
- Jól érzi magát, Kisasszony? - hallok meg kellemes hangot, majd egy enyhén ráncos kéz érinti meg az enyémet. - Nagyon sápadt, nem beteg?
Lassan fordítom oldalra a fejemet és szembe találom magam egy ősz hajú, mégis felettébb szép asszonnyal. Felsőtestét fehér, hímzett ing fedi, ami kiemeli korához képest csinos alakját, hosszú lábait fekete, selyem nadrág takarja és haja rendezetten van feltűzve. Nyakába egy gyönyörű, arany nyaklánc csillog, ami egyből magához vonzza az ember figyelmét. Megmosolyogtat figyelmessége, pedig nem is ismer.
- Jól vagyok, köszönöm csak a családom most repül Los Angeles felé és nem tudom mikor látom őket ismét - csuklik el hangom a végére, mire megértő mosollyal lep meg és ismét megfogja egyik kezemet, de ezúttal teljes testtel felém fordul.
- Ismerős - sóhajt fel, de a szem kontaktust esze ágában sincs megszakítani, hamuszürke szeme az én barna szemeimbe mélyednek. - A fiam is körülbelül egy éve költözött New York-ba, ami nem lett volna baj csak az a gond, hogy azóta nem is láttam. Mindig azt mondja, hogy haza jön meglátogatni, most is azért ülök itt, mert azt mondta, hogy ma érkezik meg a gépe, de úgy hiszem, hogy ebből nem lesz semmi - torzul el egy pillanatra az arca, de egyből rendezi vonásait és nyugodtan ül tovább.
- Sajnálom - fogom meg én is a kezét és megpróbálok egy biztató mosolyt küldeni felé. - Nagyon nehéz, pedig még csak most mentek el.
- Jobb lesz, higgye el. Az idő sok mindenen segít - simítja meg puha ujjaival az enyémeket. - Jobb, ha indulok. Hiába várok a semmire - áll fel a helyéről, majd egy utolsó pillantást vet rám. - További szép napot és kitartás - akassza kezébe a fekete táskáját, majd megfontolt léptekkel távozik a látókörömből, ő is elment, egyedül maradtam.
A taxiban ülve rengeteget gondolkodok, már szinte zsong a fejem, mert nem tudom, hogy mi lesz ezután. Munkát kell találjak, ha nem szeretném elveszíteni a házat, tartanom kell ahhoz magam, hogy nem károsítom tovább magam, ami nehéz lesz így egymagamban, nem lesz, aki leállítson. A táj összefolyva suhan el mellettem, ahogy kinézek az ablakon, a Nap süt, bár a kedvem egyáltalán nem fényes. A percek gyorsan telnek és már csak azt veszem észre, hogy a sárga autó megáll alattam. A megadott összeget odaadom a sofőrnek, majd kiszállva a járműből, hagyom, hogy menjen és további embereket fuvarozzon. Sóhajtok egyet, ahogy belépek a kapun, majd a bejárati ajtón. Leveszem a cipőmet, rendezetten a helyére teszem és a nappali felé veszem az utam. Minden olyan csöndes, nyugodt, ami jó lenne, de nem nekem. Inkább veszekednék anyámékkal vagy kötekednék a nővéremmel csak itt lennének velem. Meggondolom magam, mielőtt leülnék a kanapéra, inkább az üveges vitrinhez ballagok, ahonnan kiveszek egy nagy üveg Jack Daniels-t, egy poharat és majd csak utána kényelmesedek el az ülő alkalmatosságon. Tudom, hogy mit mondott anyám, észben tartottam és most vissza hallom szavait, de nem érdekel. Felejteni akarok, jól érezni magam és nem arra gondolni, hogy magam vagyok. Remegő kezekkel csavarom le az üveg kupakját, majd viszonylag sokat töltök a szép színű italból, majd az előttem lévő asztalra teszem az üveget és pohárral a kezembe hátra dűlök és nagyot kortyolok a folyadékból, ami marja a torkom ó, de észre se veszem csak élvezem. Hirtelen ötlettől vezérelve felmegyek az emeletre, a szobámba sietek és a gardróbomhoz szaladva kiveszem a piros táskámat, amiben reménykedek, hogy benne van, amit keresek. Emlékszem, hogy benne maradt, amire szükségem van, de nem ártottam vele magamnak, mert más lekötötte a figyelmemet, de most...nincs semmi ilyen dolog. Mélyet sóhajtok, mikor kezembe akad az átlátszó tasak, amiben négy kis tabletta foglal helyett. Markomba zárom, majd ismét lemegyek a nappaliba, ahol folytatom az ivászatot, vegyítve egy kevéske droggal, ami meghozza a hatást. Forog velem a világ, azt se tudom, hol vagyok, nevetek a semmit és érzem, hogy a számhoz emelet pohár tartalmának a fele rám borul. Nagyot kacagok ezen a dolgon, majd a fejem nagyot sajdul, utána kép szakadás. Máris mindent elfelejtettem, de nem érzem, hogy jobb lenne!


~.~.~.~


Sziasztok! :) 
Itt lenne a következő rész, ami remélem tetszeni fog! Ismételten bocsánat a késésért, megpróbálom betartani a megadott határidőt, a két hetet! :)
Nagyon örülnék néhány visszajelzésnek, ha nem nagy kérés kommenteljetek! 

Have a nice day: Fanny  

5 megjegyzés:

  1. Nekem tetszik :) csak így tovább

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Elena! (:
      Köszönöm, örülök, hogy ezt mondod!
      xx, Fanny

      Törlés
  2. Imádom! Kedvenc blog, itt is számíthatsz majd rám! ;) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Luca! (:
      Nagyon köszönöm, örülök, hogy itt is velem leszel! Sokat jelent! <3
      Millió puszi: Fanny

      Törlés
  3. Imádom! kedvenc blog, itt is számíthatsz majd rám! <3 ;)

    VálaszTörlés