2014. január 26., vasárnap

*Prológus*

Éreztél már olyat életed során, hogy nem tudod kihez vagy mihez tartozol? Nem? Akkor neked csak jó lehet, mert én most pont ezt érzem. El vagyok veszve és egy olyan rossz utat választottam, ahonnan egyedül nem tudok rátérni a jóra. Szükségem lenne valakire, akinek számítok és szeret, hogy segítsen nekem, de nincs ilyen személy, mert mindenkivel megutáltattam magam. 
Édesapám két éve halt meg, ami annyira felzaklatott, hogy mindenkit, akit csak tudtam eltaszítottam magamtól. Barátok, akik szinte már a családom részei voltak elhagytak, mert szégyelltek velem mutatkozni és nem bírták elviselni a modoromat, ami a rossz döntések miatt jött elő, édesanyám, aki mai napig próbál velem beszélni és elmagyarázni, hogy mi, miért történt, nem vagyok képes meghallgatni és felbolygatni a múltat, és a nővérem, akivel nagyon jó kapcsolatban voltam, az is megszakadt, mert így akartam. 
Egy valakire van szükségem, méghozzá az apámra, aki rettentően hiányzik és csak ő tudna megváltoztatni. Ő volt a példaképem és nála jobban embert  nem tiszteltem. Életre való, nagylelkű és fantasztikus apa volt, akinek egy valami volt a legfontosabb; a családja. Ő tanított meg zongorázni és az ő segítségével jutottam be London legjobb zene művészeti iskolájába, de ahogy meghalt, kiiratkoztam, mert úgy éreztem, ha ő nincs, akkor semmi értelme tovább folytatnom és a zenével foglalkoznom. Több hónapig bezárkóztam a szobámba, ahogy eltemettük és zongoráztam. Azokat a dalokat, amiket együtt írtunk és mindig ketten játszottuk. Egy darabig úgy éreztem könnyítek a lelkemen, ha ezt csinálom, de nem így lett. A zongorát levitettem a pincébe, mert látni se akartam, túl sok emléket őrzött és egyre többet kezdtem bulizni, majd, ahogy szokott jönni, az ital, drog, cigaretta és egy olyan társaság lett a végzetem, akiknek ez az életük és nem is akarnak ezen változtatni. Előtte elleneztem az ilyen dolgokat, de ahogy kipróbáltam rájöttem, hogy ezeknek a szereknek a segítségével, bár kis ideig, de mindent eltudok felejteni és csak a pillanatnak élni. Ahogy telt az idő a szervezetem egyre jobban követelte a károsítókat, amiket meg is adtam neki és adok is még most is. Két év alatt egy drogos, alkoholista és lassan ideg beteg lánnyá váltam, miközben ez nem én vagyok. Ez egy áll arc, ami eltakarja a bánatomat, szomorúságomat és azt a mérhetetlen magányt, amit érzek. Szégyellem, hogy ilyen vagyok, mert egy szeretni való, kedves lány voltam, akinek az életét a boldogság töltötte be, egészen addig, amíg el nem veszítettem szüleim közül az egyiket. Magával vitte a lelkemet betöltő, örökös jó kedvet és az egész valós énemet. 
Anyám az a személy, akire több, mint egy éve olyan szinten haragszom, hogy rá se tudok nézni. Ahogy apám távozott közülünk rá pár hónapra bejelentette, hogy van egy új kedvese és hozzánk fog költözni. Amit akkor éreztem még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám, de nem hogy neki, senkinek. A szívem megrepedt, harag és megvetés járt át, ami a mai napig se akar csillapodni. Undorral figyelem, ahogy ölelgetik egymást azzal az emberrel, aki próbálja felvenni az apa szerepet, ami soha nem fog neki sikerülni, mert egy apám van és még ha nem is él, de örökre az marad. Anyámat, nem, de ezt az embert tiszta szívből gyűlölöm és már csak a jelenlétével megkeseríti a minden napjaimat. 
Szobám ajtaján egy halk kopogást fedezek fel, mire irányába kapom a fejem, de ahogy meghallom az előbb gondolt két személy hangját, inkább figyelmen kívül hagyom. 
- Ha nem nyitod ki, akkor majd én megteszem! - fenyegetőzik anyám és már csak azt veszem észre, hogy tényleg nyílik a fa szerkezet és megpillantom mosolygós arcukat.
- Min mosolyogtok ennyire? - bökök feléjük és ülő helyzetbe tornázom magam az ágyamon. 
- Tudsz kulturáltan beszélni? - néz rám csúnyán Dave és leül az ágyra, amit rossz szemmel nézek.
- Nem - vágom rá egyből és szórakozottan felnevetek. - Ha lehet állj fel innen, mert nem akarok tőled valami vírust elkapni - mosolygok rá bájosan, mire szem forgatva teljesíti kérésemet. 
- Borzasztó lány vagy - sóhajt egy nagyot és megrázza a nyakán lévő nagy dudort, ami a fejének szolgál. 
- Ha nem tetszik valami, ki lehet menni - dűlök az ágy támlának és kezemet összefonom magam előtt. - Amúgy szerintem ne kezdjünk vitába, hogy melyikőnk milyen, mert rád is tudnák mondani egy-két jelzőt. Mondjuk undorító meg...
- Anastasia ezt most hagyd abba! - emeli fel anyám a hangját és megfogja kedvese kezét, amit fintorogva nézek. - Nem veszekedni jöttünk be, hanem, mert mondani szeretnénk valamit.
- Tudom, hagyjam abba ezt a viselkedést meg már elegetek van belőlem, bla, bla, bla... - formálok egyik kezemmel kacsa csőrt és hadonászni kezdek. - Ez már lejárt szöveg. Nem igaz, hogy nem unjátok még. 
- Ezekről a dolgokról is beszélgethetnénk, de nem most, mert másról van szó - teszi egyik lábáról a másikra súlyát és élesen szívja be alsó ajkát. Tudom, hogy ilyenkor ideges, mert ezek az ismertető jelei annak, ha valami gondja van. 
- Például? - rántom meg vállam és a kíváncsiság úrrá lesz rajtam. 
- Tudom, hogy utálsz engem is meg Dave-et is, nem vagy jó formában, nem érdekel semmi...
- Mondasz még pár jelzőt vagy kibököd végre? - dűlök előre és erősen figyelem meggyötört arcát. 
A sötét barna parkettát kezdi kémlelni, azt a kezét, amelyiket barátja fog, kiszabadítja a szorításból és tördelni kezdi ujjait. Szőke, hosszú hajába erősen túr bele, ami már nekem fáj és bőszen csillogó szemeit, amiket könnyek kezdenek elhomályosítani, lassan rám emeli. Szemöldök felhúzva figyelem minden mozdulatát és bár nem mutatom ki, de aggódok érte. Csak az anyám, ő hozott a világra és persze, hogy még ha régóta nem is adom tudtára, szeretem és nekem is fáj, hogy ilyen a kapcsolatunk. Amit tett azt soha nem fogom tudni megbocsájtani vagy egyáltalán felfogni, hogy miért csinálta, azokat a dolgokat, amiket nem kellett volna, de ha nem is akarom bevallani magamnak, akkor is szükségem van rá. 
- Anyu? - szólok hozzá, mire megrázza fejét és egy sóhajtást visz végre, amit tudnám mit rejt, ha nem taszítanám el magamtól. 
- Nem kertelek többet - lép egyet felém, de többet nem, mert tudja, hogy úgy se engedném közelebb magamhoz. - Egy hét múlva Dave-vel megházasodunk és Los Angeles-be költözünk veled együtt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése